"
Nem múlik. Egyszerűen nem múlik, bármit is tettél vagy mondtál, nem
múlik el, nem tudom leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd, a
lelkem ösztönösen hozzád kívánkozik. Olyan, minta megszűnnék létezni.
Őrülten hiányzol, és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog,
de képtelen vagyok leállítani. Vagy nevezzük a nevén, ez a romlott
szerelem. Nem tudom kiölni magamból. "
Lélegzet visszafojtva várok, ő pedig megcsókol durván, vágyakozva,
foglyul ejtve a testével. Az ajka az enyémen, s ahogy a levegő kiszorul a
tüdőmből az agyam kikapcsol, a szemem lehunyva, a szívem pedig nyitva.
Közelebb húz és elönt az érzés, hogy egyek vagyunk, csak az enyém. De
kinyílik a szeme és már látom, hogy tévedtem. Egy ismeretlen közönyével
rámosolygok, pont ahogy ő mindig rám. Már megszoktam és tudom,hogy jobb
így érzelmek nélkül, mint sírva, könyörögve, hogy maradjon még egy
csókra meg még egyre, esdekelve, hogy szeressen még egy percre. Ő
nyugodt, az imént történtek ellenére is. Nagyot sóhajtok s rögtön meg is
bánom de ő észre sem veszi. Ő nincs úgy a hatásom alatt, mint ahogy én
az övé alatt. Elindul a konyhába, hogy kávét főzzön.
- Kérsz te is? - kérdezi szenvtelen hangon miközben rágyújt egy cigire.
Fejem rázom, ő tovább megy. Ott maradok egyedül, illetve mégsem. Ezer
gondolattal a fejemben már nem kell tettetnem, hogy nem fontos, hogy
nekem is oly keveset jelent ez a kapcsolat, mint neki. Elterülök az
ágyon a szemem nyitva és a plafont bámulom. Csend van, csak a lélegzetem
hallani, meg valami zajt kintről, amit az a férfi csap akit magam előtt
is titkon szeretek és aki sosem fog viszont szeretni.
Az
illatával vegyített pokróc alól bámulom, ahogy egyre csak beszél,
áhítattal és reményekkel telve az előtte álló életről. Még hallom a
hangját, de már nem figyelek rá csak valami ismerős derengés ötlik fel a
fejemben, mintha már láttam volna ezt a szempárt ilyen vad közelségből.
Kisvártatva bebújik mögém az ágyba. Egészen óvatosan átkarol, én pedig
beleremegek a hűvös érintésbe. Nem a bőre a bőrömön vagy a félelem amit
nyilvánvalóan éreztem, hanem a felismerés, hogy van valaki aki csupán
egyetlen érintéssel képes megolvasztani a szívemet. Így fekszünk és
arcát a hajamba fúrva hallgatom a szúrós lélegzetvételét centikre a
fülem mellől. Ha van az életünkben egyetlen pillanat, egy
szemvillanásnyi másodperc ami azután beleivódik létezésünk minden egyes
mondatába és lélegzetvételébe és ami által örökre elveszítjük az
irányítást magunk fölött hát számomra ez volt az..
Csak egy szó, egy nyitott kéz, egy mondat kell,
egy félmosoly, biztatás, hogy "Ne add fel!"
