Amit az iskolában nem tanítottak meg ..

Lassan megnyitják a kapuit az iskolák, újra fel kell venni azokat a táskákat, és újra be kell ülni a padban. Személy szerint úgy gondolom, hogy a legjobb iskolák sem jók. Azon kívül, hogy minden félét tanítanak neked, és új dolgokat fedezhetsz fel. Azt nem tanítják, hogy az élet élvezetes ha úgy éled meg. Hogy az élet nem mindig arról szól, hogy a boltban kitudod e számolni hány százalék a leárazás, hogy ki tudod e számolni mennyi az árfolyam, tudod e hogy mi Kína fővárosa, és hogy pontosan mikor kezdődött az első világháború? .. Arról senki sem fog neked beszélni, hogy hogyan kanalazd össze magad egy barát elvesztése, a szerelmed elvesztése után, azt hiszem az elengedés művészete lenne a legnehezebb tantárgy. És, hogy miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Elvégre, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson.

Ezen a világon csak igazság és gonoszság van. Gyermekkorom óta figyelem a környezetem, és ez az első, amire rájöttem. Az emberek kivétel nélkül rossz emberekre és jó emberekre, erre a két fajtára oszlanak. Már az általános iskola világát is ez a két fajta alkotta meg.
Sok jó dolog történt velem az iskolás éveimben, viszont a rossz emlékek ugyanúgy örökre bennem maradnak. Egy-egy szituáció még a mai napig eszemben jut, igen én voltam aki egy picit duci, igen én voltam aki nem szedte ki a szemöldökét csodálkozó tekintetűre, és nem adtam nektek pénzt, és némi cigiért mindenféle " jósággal " megáldottatok.
És nem állt mellettem senki, senki sem mondta, hogy már elég. Csak magamra számíthattam.
Szóval egy szónak is száz a vége, az élet lehet élvezetes ha úgy éled meg. Ne hagyd magad elnyomni, mert onnantól kezdve örök körforgás lesz az életed.

Az élet - ezt jól megjegyeztem - sosem igazságos, akármit tanítanak az iskolában.
[saját]

Általában az életben nem olyan dolgok között kell választani, amelyek közül az egyikre vágysz, a másikat pedig utálod, hanem épp ellenkezőleg, ha szerencsés és egészséges vagy, és olyan országban élsz, ahol kapsz enni és nem kell félned, hogy lelőnek, ha kiteszed a lábad a lakásodból, az életed másból sem fog állni, mint sorozatos választásokból két vagy több dolog közül, amelyekre majdnem egyformán vágyakozol. Értékelned kell és meg kell határoznod, hogy melyik klassz dolgot akarod jobban, és a majdnem pontosan annyira vágyott másikat pedig fel kell adnod. A klassz dolgokért egy másik klassz dologgal fizetsz. És nincs olyan ember, aki ne sajnálná utólag legalább egy kicsit azt a dolgot, amelyikről végül lemondott.

Néha az a legrosszabb, ha mindent megteszel.

Ha tudni akarod, hogy mi történik egy ember fejében, elég, ha megnézed, mi történik vele az életben.

Mindig is te leszel számomra a legfontosabb, nem számít, hány emberrel hoz majd össze a sors és, hogy hány embernek mondom, hogy szeretem, és ebből mennyit gondolok komolyan! Hiszen te akkor is ott maradsz a legfontosabb helyen a szívemben! -Akkor miért lépsz tovább? Ha én vagyok a szívedben miért kell más? -Eleget vártam egy helyben ahhoz, hogy rájöjjek ami elmúlt, soha nem jön vissza már, és van, hogy valamit ott kell hagyni a múltban, hogy mindig úgy tudjak rá gondolni, mint arra a fiúra, aki megváltoztatta az életem és megtanított arra hogyan lehet valakit önzetlenül szeretni akkor is ha rossz ember!

Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:
- Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretlek. És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, szeretlek. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.

Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először, mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a pillanatokban én is átéltem.

Melléd ültem gondolatban, már csak így lehet, ez romlott szerelem. Lassú gyógyulás, szívterápia. bár fogalmam sem volt soha, hogy is van ez igazán. Milyen is az öngyógyítás. Maradtam az “idő minden sebet begyógyít” közhelynél. Mindig eldöntöm nem foglalkozom véletlennel feltéve ha ez az, és így hívják. Csak a puszta tényekre hagyatkozom. Az az, hogy nem történik semmi. tehát feleslegesen ne túráztassam magam. Nem csak engem rág a múlt okozta fájdalom és nem csak engem tép a jelen. Talán egyszer jobb lesz, aztán révbe érünk és boldog lesz mindenki a saját jelenében, ami most még jövő – de nem közös. lassan magamba vésem, ezt is felfogom és elengedem, hisz a gyógyulás hosszú folyamat. Talán a tegnap dobott vissza. Talán a ma nem elég erős. Nem erős és életképtelen a holnap is. Fojtott, lassú lélegzetek sora. Máról holnapra élés. Néhol mából a tegnapba zuhanás. Majd újra mászok a jelenbe. Álomszerű teleportálások sora. útkeresés. Talán még könnyebb lesz, mikor a fecskék visszatérnek. Igyekszem jól maradni, nem letörni, egyensúlyban lenni. Nehezebb mint gondolnád. belém ragadnak a töredékek. Tologatom őket a szoba egyik részéről a másikra. Mikor napok múltán is pontosan emlékszem egy szem színére. Szentimentális gondolatok sora és még most is harapdálom a szám szélét. Fény vagy, olyan örökké világító. Valahogy a sötétben mindig megtalállak. odatévedek, mint egy molylepke a lámpa fényéhez. Néha belekapaszkodom egy foszlányba, de elporlad a kezeim közt. Már sosem lesz olyan, mint volt, a kezdetek kezdetén. Hevesen lüktető, a vért ezer felé pumpáló. Tartanám még, de nem tudom. Csak a gombom forgatom céltalanul. Szerencsét rég nem várok tőle. Kabát alatt rejtegetem ezt a keserű érzést. Szívemen melengetem, őrzöm, Isten tudja miért. Talán csak megszokott rossz. Talán könnyebb hordozni, mint letenni valahol, félve attól, hogy üres lennék nélküle. Saját magam darabolom fel lelkem darabjai és pácolom valami sós lébe, majd ragasztom össze újra. Minél inkább akarom lerázni a múlt rabláncait, annál jobban szorítják össze a kezeimet. Fel-felbukkanó töredékek tiporják szét a naponta felépített lélekváram. Felkapnak újra, visznek és vonszolnak magukkal egy ideig, majd újra ledobnak egy kopár kietlen vidéken.
(saját)

Földbe gyökerezett a lábam. Én voltam az egyik mozdulatlan fa az út mentén. Figyeltem, ahogy nap mint nap emberek százai haladnak el mellettem, de nem követhettem őket, nem beszéltem velük, és ők sem szóltak én hozzám. Tehetetlen voltam.. Néztem, ahogy munkába mennek, vagy iskolába, vagy épp nyaralni a családjukkal. Hosszas gondolkodás után pedig arra a következtetésre jutottam, hogy csupán 3 lehetőségem maradt. Vagy jön egy vihar, ami széttép és én lassan elpusztulok úgy, hogy még csak észre sem veszik a hiányom, vagy valaki kivág az életemből és elvisz egy idegen helyre, ahol majd átformálnak valami újjá, valami jobbá ami nem én vagyok és ezáltal elvesztek mindent ami valaha is magamra emlékeztetett. Mégis legjobban a harmadik lehetőség rémisztett meg. Az, hogy örökre itt maradok és soha nem történik semmi.

Bárcsak egy pillanatra megállna a világ. Csak amíg eszembe jut, hogyan kell lélegezni. Amíg újra kihúzom magam. A párafoltos, részeg szédüléstől már nem tudom, merre kell indulnom, a lépések bizonytalan imbolygásba süppednek alattam, mintha mocsárban járnék. Pedig érzem a szabadságot, a körülöttem táncoló, nevető szél hívogató mosolyát, amely belesimul a hanyatló éjszaka mélységébe. Vágyom rá. Bárcsak emlékeznék, hogyan nyújtsam utána a kezem… Bárcsak várna rám a világ, de tudom, hogy nem fékezhet le. Egyetlen csillag sem kókadhat saját árnyékának szomorúságában.

Most úgy érzed, eltévedtél. Hogy az út, amit eddig követtél, már csupán egy sárba fulladó, lendületét vesztett sovány por szelet az előtted nevető, karcos kavics tengerben. De mi lesz veled, és ezzel az idegen, kényelmetlenül feszítő kis levegőtlen térrel, amelyben itt ragadtál?

Van, hogy csak perspektívát kell váltanunk. Nézz körül, fordíts hátat. Csiszold le az éleket, rántsd ki a szőnyeget. Az is lehet, hogy megütöd magad.

Mert talán egy másik szögből, egy másik időből, egy másik életből szemlélve éppen most vagy a legjobb helyen.

Egyetlen pillanat:
Egy pillantás.
Sóvárgó barna szemek.
Egy elharapott szó: szeretlek.
Fenyő, meg cigaretta illat.
Néhány kósza hajszál a homlokán.
A lábaim remegnek.
A lélegzetem heves lett.
- Azt mondta szeretlek? -
S a pillanat elmúlt.