Bárcsak egy pillanatra megállna a világ. Csak amíg eszembe jut, hogyan kell lélegezni. Amíg újra kihúzom magam. A párafoltos, részeg szédüléstől már nem tudom, merre kell indulnom, a lépések bizonytalan imbolygásba süppednek alattam, mintha mocsárban járnék. Pedig érzem a szabadságot, a körülöttem táncoló, nevető szél hívogató mosolyát, amely belesimul a hanyatló éjszaka mélységébe. Vágyom rá. Bárcsak emlékeznék, hogyan nyújtsam utána a kezem… Bárcsak várna rám a világ, de tudom, hogy nem fékezhet le. Egyetlen csillag sem kókadhat saját árnyékának szomorúságában.